Minden olyan szép! #18

Szerdánként - néha csütörtökön - megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Nehéz. Őszintén, nehéz szépet találni akarni, ha valaki egyidejűleg tájékozott is szeretne lenni. Figyelemmel követem a világ eseményeit. A szívemre veszem a szenvedést. Nem mintha képes lennék változtatni valamin. Csak része vagyok a világnak. És ha valóban lehetőségem lenne hét-nyolc különböző életet sűríteni ebbe az egybe, az egyikben bizonyosan politikai újságíró lennék, vagy emberjogi aktivista.

- Könnyű. Nekem könnyű apró, szép gesztusokat tenni az emberek felé. Képeslap, virág, üzenet, ajándék a vendéglátónak, a beteg szomszédnak, a születésnaposnak, bárkinek csak úgy. Egyik nap egyszerűen csak vettem több kis cserép virághagymát, mostanában árulják az ilyeneket, a boltok bejáratánál vannak kirakva, egyik szebb, mint a másik. Két-három kis, már növekedésnek induló tavaszi virág, nárcisz, jácint. Magam sem tudtam pontosan, kinek fogom adni őket, de mindegyik gazdára lelt már. 

- Könyvklub. A könyvklubom eléggé fellendült, több új tag is van, ami egyrész nagyon szép, másrészt pedig még meg kell tanulnom kezelni a sokféle, új, különböző, vibráló energiát. Van, aki sokat beszél, vagy elkalandozik, vagy önmaga körül forog, eltereli a témát, a csendesebbje akkor nem jut szóhoz, megint más megpróbálja úgy kezelni a helyzetet, mintha még mindig a munkahelyén lenne, ahol ő a tanár és mindenki más pedig gyerek, szóval tudom, legközelebb - akármennyire nem vagyok vezető típus - majd határozottabban kell vezetnem a beszélgetést. Bár homokórát vagy stoppórát nem fogok vinni azért. Mindig meglepődöm, ha a legdrágább felnőtt emberek nem tudunk egymáshoz alkalmazkodni egy csoportos beszélgetésben, de ez van. Nem tudunk. Tanulni kell ezt is. 

- Könyvklub még mindig. Felmerült a téma: ha feltehetnénk Istennek egy kérdést - és csak ezt az egyet -, amire választ is kapnánk, mi lenne az. Kiderült, legtöbbünk szinte kivétel nélkül egy "miért?" szóval kezdődő kérdést tenne fel. Miért van ennyi igazságtalanság a földön. Miért van ennyi szenvedés. Ilyesmi. Ahogy ott ültem, eszembe jutott az én kérdésem. Az El Camino vándorlásom jutott eszembe. Ide általában kérdésekkel indulnak el az emberek. Nekem is voltak, vannak kérdéseim, de nincs az az egy, ami minden mást felülmúlna. 

Ha tényleg feltehetnék egy kérdést Istennek, még mindig az lenne a válaszom, hogy: köszönök mindent. 

Azóta még eszembe jutott, hogy a "miért?" helyett sokkal több értelme van a "hogyan?" szóval kezdődő kérdéseknek. Hogyan mutassam ki a szeretetemet? Hogyan legyek szolgálatára a világnak? Hogyan éljem az életemet?

 

- Hogyan hát? Sokan gondolkodom a lehetséges válaszokon. Sokminden eszembe jut. Annyi mindenhez lenne kedvem. És valamiért szinte mindegyik válasz túlméretezett álomnak tűnik az adottságaimhoz képest. Remélem, Isten jókat mosolyog rajtam. És egyszer majd elmondhatom, hogy de legalább akartam, és időnként legalább megpróbáltam.

 

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban: ma reggel gyalog lementem a postára, és az utcán egyszer csak frissen sült kenyér illatát éreztem/ hajnalonként felhúzom a redőnyt az irodám ablakán, kint még sötét van, csak a kiteregetett ruhák világítanak a kezdődő derengésben/ izomlázzal ébredni, azt jelenti, tegnap elvégeztem a tornát/ lapozni egyet a falinaptáron/ képeslapokat venni különböző alkalmakra: születésnap, házassági évforduló, esküvő, csak úgy/ kacsákat figyelni a parkban, ahogy vitetik magukat a megáradt patak szédületes sodrásával/ megírni a tizennyolcadik #mindenolyanszép bejegyzést, miután az elején sokáig csak néztem, néztem a kurzor pulzálását.