engem majd ( a kellően távoli jövőben persze) úgy és olyan szívfájdalommal fognak elsiratni, mint ahogy Annácskám az ebben a bejegyzésben is szereplő ( segítek : hátul, a második sorban ) rózsaszín műanyag malackát, - ( aki volt olyan szemtelen eltűnni köreinkből ) - akkor meg leszek majd elégedve...S miközben persze ezerrel keresem a kis szökevényt, mondhatni tűvé teszem miatta a lakást, mert majd' megszakad a szívem ezt a mérhetetlen bánatot látva, nem akarok arra gondolni, hogy az életben sokkal értékesebb dolgokat is el fog majd talán veszíteni s hogy nem, nem szabad olyan nagyon megszeretni semmit, vagy legalábbis csak úgy, hogy közben legyen kész bármiből-bármikor "papírhajót" hajtogatni és szépen elengedni a patakon lefelé, de ez utóbbit talán először nekem kellene megtanulnom szerintem, vagy nem is tudom, nekem már csak az a fontos, hogy azok a drága kisírt szemek megint ugyanolyan vidámak legyenek, mint a szemtelenmalac, illetve hát becsületes nevén Svántyen ( szép németséggel leírva: Schweinchen :) eltűnése előtt.
Ui. Már felajánlottam neki, hogy elmegyünk Weimarba és veszünk egy ugyanolyat, de erre azt mondta, hogy Svántyen csak egy van...
Ez nagyon jól szólt, úgy, mint "Cuguca nélkül mit ér az élet?!" - ha emlékszik még valaki Nagy István hősére :)
ReplyDelete:) oh, nekem annyira tetszett ez a bejegyzes, a szomorusagaval, a komolysagaval, a gyermekdedsegevel egyutt :) Kosizke, hogy leirtad, es remelem megtalaljatok a Schweinchent, ha nem, hat ebbol is tapasztalot gyujt a kis Annacska. :)
ReplyDelete