A kelekótya

reggelek mindig egyformán kezdődnek. Úgy, hogy meghallom az ébresztőórát, de elhallgattatom és tovább alszom. Nem tudom, nem emlékszem rá, de így kell lennie, mert az óra amúgy működik, kipróbáltam. Az ilyen reggelek még úgy is kezdődnek mindig, hogy este szanaszét hagyom a konyhát. Ezért aztán értékes perceket töltök el tanácstalanul nézelődve, mert nem is tudom, mit csináljak először, hogy mégiscsak mentsem a menthetőt. Enikőt minden áldott reggel úgy kell ide-oda cipelnem, mert semmiféle könyörgésre, fenyegetésre nem hajlandó újabban közreműködni a készülődésben. Ez legalább egy kiszámítható, fix pont a reggelekben. Erről jut eszembe: nem szeretem, mikor gyerekekkel kell valahova időpontra érkezni. Úgy kellett volna kitalálni a társadalmi szabályokat, hogy gyerekekkel sose kelljen időpontra érkezni. Ha szépen kérem, hogy készüljenek, nyugodtan tovább szöszmötölnek, ha kiabálok, azt meg mindenki utálja, én a legjobban. Mi mindig ilyen keserves, sértődött arckifejezéssel vonulva indulunk bárhova, s ha ügyesek vagyunk, érkezésig ráncba szedjük az arcunkat, a lelkünket, hogy mégiscsak nézzünk ki valahogy.

Tegnap Sára első zongora kiselőadásán voltunk és nagyon szép volt. Méltó ellenpárja az újfent katasztrofális elindulásnak. Nem baj, öregkoromban úgyis csak arra emlékszem majd, milyen szép formája volt a napfénynek a padlón és milyen szépen zenéltek a gyerekek. Jól van.