7.

" Sajnálom, hogy nem mondhatok semmi vigasztalóbbat, mert a cselekvő szeretet az ábrándozó szeretethez viszonyítva szigorú és ijesztő dolog. Az ábrándozó szeretet mielőbbi, gyorsan végrehajtható hőstettre és arra áhítozik, hogy azt mindenki lássa...A cselekvő szeretet pedig - kitartó munka, sőt némelyek számára valósággal tudomány. De megjósolhatom: abban a pillanatban, amikor rémülten azt tapasztalja, hogy minden erőfeszítése ellenére sem jutott közelebb a célhoz, sőt mintegy eltávolodott tőle - abban a pillanatban, megjósolhatom, egyszeriben eléri a célt, és világosan meglátja maga előtt az Úr csodatévő erejét, az Istenét, aki mindig is szerette, és titokban mindig vezérelte önt." ( Zoszima sztarec - Dosztojevszkij :A Karamazov testvérek,ford. Makai Imre)

Én vagyok az, aki nem jó.
Az apró tény legalábbis, hogy eddig csupán egyetlen cédulával gazdagítottam az adventi befőttesüveg tartalmát, erre enged következtetni.
A gyerekeknél ez más. Örömmel veszem észre, hogy - bár előfordul, az egymás felé irányuló testvéri viselkedésük porig sújt és megaláz  - igyekeznek kedvese(bbe)k lenni. Olyat játszani például, amihez csak a másiknak van kedve. Nagy dolgok ezek, észre szoktam venni.
Én pedig azt kérdeztem magamtól: itt vagyok én s mindenem, amim van, az egészen hétköznapi lehetőségeim, mit adhatnék, ami kicsivel több, mint szép szó s ábrándozó szeretet...Végül a jó öreg szürke autómat, ami nélkül itt létezni sem tudnék, szántam oda, s ez nekem nem nehéz, mert autót vezetni nem nehéz. Felelősséget vállalni nehéz, meg kérdezni. Zuhogó hóban nagy csomagot cipelő ismeretlen hölgyet például, hogy hazavihetem-e. Vagy szülés előtt álló ismerőst, ha majd itt az idő s nálam ügyesebb nem akad, bevihetem-e a kórházba...Ilyenek.
(Dosztojevszkij pedig csodálatos, egyszerűen az.)