Tévedésből és megszokásból - a testem már nélkülem is teszi a dolgát ugyanis - túl korán keltem. Ma is megyek dolgozni, sok a munka. A kisasszonyok alszanak még, s az sem kizárt, még akkor is aludni vagy legalábbis heverészni fognak, mire hazajövök. Megértem, én is voltam gyerek.
Odakint még sötét van, s én mécsest gyújtok - egyet az ablakpárkányra teszek, egyet pedig viszek magammal egész nap, valahol a szívem mélyén. Majd kiteszem az irodában az asztalra, a fazekak mellé, mikor főzök, vagy takarítok, s hátha lesz idő elmenni fenyőágat szedni az erdőbe, ahol már ugyan elolvadt a szép hó, de nem számít, semmi más nem számít:
csak a bennem élő öröm kicsi lángját ki ne oltsa semmi.
Te, Márta, a te gondolataid számunkra a kis mécses az adventi úton:)
ReplyDeleteKöszönjük!
Jé, de jó, hogy már reggel írtál! :)
ReplyDeletekönnyű napot neked a munkába!
ki ne oltsa semmi,
ReplyDeletevigyázzuk:)
♥
Jövök ide mindig mint a gyerek, megkapni az ajándékomat!:-)
ReplyDeleteÉn is szeretettei jövök és nagyon szívesen olvaslak! Köszönöm a reggeli " szösszenetet" !
ReplyDeleteAldott vasarnapot!
ReplyDelete