17.

A mai nap igazi ajándék: nem is emlékszem, jöttem-e az eltelt két hónap során ily könnyedén haza a munkából. Mert igazából  mindig úgy jövök, mintha a világ összes fáradtsága az én vállamon ülne éppen, és én ezt elfogadom, hordozom, hogy aztán kapjak váratlanul egy napot, ami könnyű. Mert mittudomén. Talán csak néhány apró részlet, amin sokat törtem már a fejem, összeáll, vagy valamit megértek. A könnyedségért többnyire keményen kell megdolgozni.
Aztán elmegyek a gyerekekért, veszünk útközben egy kiflit, hogy éhen ne haljunk, itthon pedig nagy kedvvel látok neki (késői) ebédünket megfőzni. Nem gondolok se a tegnapra, se a holnapra: szívből örülök a mának.
A nappali közepéről eltűnt a lecsiszolt fadarabkák nyomán maradt kupac: megérte kerülgetni, megérte annyiszor belelépni, gyönyörű lett a végeredmény. Iskolai adventi vásárra készültek kis mécsesek: mi magunk fúrtuk, faragtuk, csiszoltuk, ragasztottuk. Maga az ötlet nem saját, de néha csak elindulunk, gumicsizmát húzunk, és megyünk, nézelődünk az erdőben - majd hazahozunk egy-egy darab fát, ágakat, tobozokat.
Aztán kis tartókat faragunk, mécsest gyújtunk, s a rohanó világ kellős közepén megállunk, nézzük, várjuk a karácsonyt...