3.

Meg vagyok győződve róla, hogy kedvességből kaptam a tegnapi kelekótya történetet, hogy megértsem: ne féljek. Megíratott, megmondatott, angyal is hirdette, de mert én mégis mindig csak félek, vidám kis közjátékot talált ki hát számomra az Úr.
 
Úgy kezdődött, hogy beültünk mindannyian, szóval a komplett iroda, a Chefin vadonatúj autójába, és elindultunk a másik városba továbbképezni magunkat. Én is kaptam meghívót, s láttam ugyan, hogy nem abba az utcába kanyarodunk, ahova kellene, de meg nem mertem volna szólalni, hát ki vagyok én, nyilván félreértettem, mindig én értek félre mindent. A portás csak akkor engedett be, ha leadjuk a személyinket, hát senkinél sem volt ilyen, de még jogosítvány sem, ezért kénytelenek voltak az enyémet elfogadni mindannyiunk számára. Odabent kiderült, hogy nem itt van a szeminárium, ezért visszavágtattunk az autóhoz s átmentünk a jó helyre. Ott már nem találtunk, csak fizetős parkolóhelyet, s megálltunk az autóval - ezáltal eltorlaszolva a parkolóház bejáratát - parkolójegyet venni. Aprója senkinek sem volt, nekem is csak véletlenül. A vadonatúj autó persze pont ott és pont akkor nem akart már elindulni, se szép szóra, se kevésbé szépre. Erre mindenki elkezdte vadul hivogatni a férjét, nem mintha szegény férfiak tudtak volna bármit is segíteni a messzi távolból. Reménytelenül nézegettük az óráinkat, hogy a német pontosság ugye, meg hát mindannyian precíz könyvelők és adótanácsadók lennénk, vagy mi, s nem jobb ötlet híján jobbra-balra nevetgélő bakfisok. Aztán egyszer csak meggondolta magát az autó, s mi berohantunk,  megnéztük gyorsan a kijelzőn, hogy második emelet jobbra, hogy aztán odafent elinduljon természetesen mindenki balra, s én végre-valahára eljussak az önbizalomnak azon fokára, hogy utánuk szóljak: de hát azt írta, hogy jobbra. Rechts.

Ne féljek. Mindenki ugyanúgy ember, mint ahogy én az vagyok.