5.

Nem címlapra való fotót hoztam ma, de nekem mégis kedves: egyetlen tovaszálló pillanat rendetlen, kócos, gyönyörű életünkből. Kicsit csalóka is,bár észrevétlenül készült: nem látszik rajta, mily sokáig voltam előtte akármilyen összeszedettségre képtelen.
Vannak ilyen napok. Tudom, hogy nagyon fáradtan nézek ki, az is vagyok, s hazaérve csak végigdőlök szótlanul, amúgy kabátostul a kanapén. Egy idő után még mindig úgy érzem, nincs erőm semmire. Jó, talán annyira mégis, hogy főzzek egy teát. Aztán összeállítok egy adagnyi keksz-tésztát. Fél órát kell hűvös helyen pihentetni, addig összehajtogatok egy-egy szétszórt ruhát, helyére rakok néhány edényt, letörlöm az asztalt. Mindig csak egy dolgot, aztán még egyet. A tésztát pedig lassan - nem sietünk, nem félünk, kegyelem hordoz minket, minden szükségesre van általa erőnk ma - szép vékonyra nyújtom, majd rábízom a gyerekekre, hadd süssék, hadd díszítsék, hadd egyék. Karácsonyig úgyis sütünk másikat.