19.

Az idei karácsonyfánk tegnap estére díszítődött fel.
Tulajdonképpen magától.
Egy hete valaki beállította a talpába,
két napra rá valaki feltette rá az égőket - ez lehet, hogy én voltam -
tegnap estére, mire nagy fáradtan hazaértem, valakik felaggatták rá az évek alatt összegyűjtögetett díszeket.
Néhány ajándék is volt alatta már, gyönyörű csomagolásban.
A ház összes többi része tele papírdarabkákkal, szalagokkal, ragasztóval, az asztalon még ugyanott az ebédről megmaradt tányérok, fogalmam nincs, ki mit vacsorázott, közben a nem túl tiszta ablakokon át halványan hatol be a ködbe burkolódzott utcai lámpák fénye.
Szép. Így ahogy van, így mindenestül. Betelni alig tudok ennyi szépséggel.
A gyerekek örülnek, hogy örülök,  hogy szóba sem hozom a káoszt, s hogy egész este eszembe sem jut tenni-venni.
Nem lehetek soha túl szegény, túl fáradt vagy nyúzott ahhoz, hogy semmit se hozzak.
Magammal hozom azt, hogy biztonságban hazaértem.
Magammal hozom, hogy vagyok, hogy tulajdonképpen jól vagyok, s hogy hagyok mindenki mást is lenni.
Hamarosan véget ér az adventi út, s még egyik évben sem volt ilyen csodaszép a karácsonyfánk, mint idén.