a tizennégyezerhatszáztízedik.
#köszönömszépen
"Óriási érték az, amit megteremtek. Legyen az csak egy jó ház egy jó gazdasággal, állatok, melyeket jól gondozunk, gyermekek, akiket jól nevelünk. Tehát valamit jól csináljunk. Ezer ilyen érték van, de a lényeg az, hogy örömmel és szeretettel éljünk, és valamit létrehozzunk, részt vegyünk a teremtésben. Nagyképűen hangzik, ugye? Isten azért alkotott bennünket a saját képére, hogy alkossunk – gondolom én. Ennyi.” - Polcz Alaine
Sunday, March 26, 2017
Friday, March 24, 2017
Ritkán
vagyok itthon ebben az időpontban. Nyolc óra lesz néhány perc múlva. Normális esetben javában dolgozom már ilyenkor - okosan, összeszedetten, felöltözve szépen - odabent a városban, egy mappákkal telezsúfolt irodában. Ma kicsit később kell mennem.
Van időm pogácsának való tésztát gyúrni, körtés pitét sütni, majd magamra húzva kedvenc, százéves, nyúzott, szürke pulóveremet, hozzá a kedvenc,százéves, kopott, barna bakacsomat csak menni, menni.
Két hűséges macska figyeli minden lépésem. A barátaim. Mikor leülök egy kőre, odajönnek hozzám, leülnek ők is, nem túl közel, nem túl messze. Kezembe veszek egy kis nedves földet, édes tavaszillata van.
S nem értem, mitől kezd el hirtelen úgy fájni bennem valami, mint egy másik világ - hol sokkal fontosabb a két kezem, a liszt, a föld, a harmat - egy másik élet utáni honvágy, ami nincs, tehát nem is fájhat.
Ami van, az ez a világ, benne ez az élet, benne ez a gyönyörű pillanat, ahogy munkába indulás előtt rámragyog a Nap a domb tetején, s én pedig, hát én, mit tehetnék mást: visszaragyogok rá.
Van időm pogácsának való tésztát gyúrni, körtés pitét sütni, majd magamra húzva kedvenc, százéves, nyúzott, szürke pulóveremet, hozzá a kedvenc,százéves, kopott, barna bakacsomat csak menni, menni.
Két hűséges macska figyeli minden lépésem. A barátaim. Mikor leülök egy kőre, odajönnek hozzám, leülnek ők is, nem túl közel, nem túl messze. Kezembe veszek egy kis nedves földet, édes tavaszillata van.
S nem értem, mitől kezd el hirtelen úgy fájni bennem valami, mint egy másik világ - hol sokkal fontosabb a két kezem, a liszt, a föld, a harmat - egy másik élet utáni honvágy, ami nincs, tehát nem is fájhat.
Ami van, az ez a világ, benne ez az élet, benne ez a gyönyörű pillanat, ahogy munkába indulás előtt rámragyog a Nap a domb tetején, s én pedig, hát én, mit tehetnék mást: visszaragyogok rá.
Saturday, March 18, 2017
Egyikük
azt kérdezte, jön-e valaki vendégségbe hozzánk, a másikat az érdekelte, születésnapja van-e esetleg valakinek, a harmadik pedig arra volt kíváncsi, mi főzzük-e megint a kávét - kávéhoz sütemény is jár! - holnap a templomban.
Nem jön senki, mondtam. Nincs születésnapja senkinek, és nem, most nem mi főzzük a kávét.
Egyszerűen csak szombat van. Ma nem hajnalban csörgött az óra. Odakint esik az eső, fúj a szél, hosszasan figyelek egy rigót, amint rejtekhelyet keres magának a fenyőfa alatt, s órákon át csak főzök a borús időtől kissé félhomályos konyhában. Ünnepi ebédet. Mert úgy érzem, ha mindez nem elég ok az ünnepre, az igazira, a szívbélire, akkor tényleg nem tudom, mi más lehetne elég.
Nem jön senki, mondtam. Nincs születésnapja senkinek, és nem, most nem mi főzzük a kávét.
Egyszerűen csak szombat van. Ma nem hajnalban csörgött az óra. Odakint esik az eső, fúj a szél, hosszasan figyelek egy rigót, amint rejtekhelyet keres magának a fenyőfa alatt, s órákon át csak főzök a borús időtől kissé félhomályos konyhában. Ünnepi ebédet. Mert úgy érzem, ha mindez nem elég ok az ünnepre, az igazira, a szívbélire, akkor tényleg nem tudom, mi más lehetne elég.
Sunday, March 12, 2017
Izráeli útinapló 5.
Ma egy olyan szövegből idézek, melyhez lehetséges, hogy van némi közöm:
Boldogok, akik képesek meglátni a sivatag szépségét.
Boldogok, akiknek értékes a hiány, s nem akarják azt mindenáron, akármivel betölteni.
Boldogok, akik megértik: a pusztaság nem feltétlenül büntetés. Lehet rá úgy is nézni, mint lehetőségre, mint helyre, hol apránként formálhatóvá válik a rabszolgaságba belekeményedett szív.
Boldogok, akik mernek egyetlen bátor, fájdalmas lépéssel elindulni.
Mert aki elindul, annak léptei alatt út épül.
S ha út épül, azon végig lehet menni.
S ha végig lehet menni, akkor meg is lehet érkezni.
Boldogok, akik féltve őrzik a honvágyat a szívük legmélyén.
Ők azok, akik hazatalálnak. Megérkezve az Ígéret Földjére szabadságra, új otthonra találnak.
Boldogok, akik képesek meglátni a sivatag szépségét.
Boldogok, akiknek értékes a hiány, s nem akarják azt mindenáron, akármivel betölteni.
Boldogok, akik megértik: a pusztaság nem feltétlenül büntetés. Lehet rá úgy is nézni, mint lehetőségre, mint helyre, hol apránként formálhatóvá válik a rabszolgaságba belekeményedett szív.
Boldogok, akik mernek egyetlen bátor, fájdalmas lépéssel elindulni.
Mert aki elindul, annak léptei alatt út épül.
S ha út épül, azon végig lehet menni.
S ha végig lehet menni, akkor meg is lehet érkezni.
Boldogok, akik féltve őrzik a honvágyat a szívük legmélyén.
Ők azok, akik hazatalálnak. Megérkezve az Ígéret Földjére szabadságra, új otthonra találnak.
Thursday, March 9, 2017
Izráeli útinapló 4.
Wednesday, March 8, 2017
Izráeli útinapló 3.
S ha kifejezetten az érdekelne valakit, láttam-e a Siratófalat: láttam. Vagy belemártottam-e kezem a Jordán folyóba, s a Vörös-tengerbe: belemártottam. Vagy végigmentem-e a Via Dolorosan: végigmentem. Vagy láttam-e üres sírt, zsúfolt templomot, s kedvenc helyemet, a Bethesda romjait: láttam, mindent láttam. Csodálatosan szép. A mindezt körülvevő szeméttel, hangzavarral, millióféle illattal, emberrel, fegyveres katonával egyetemben.
Mégis. Mindebben akkor is az a legszebb, hogy újból rájöhettem arra, amit amúgy is tudtam: nem kell oly messzire menni, hogy Szentföldet lássunk. Hisz mi vagyunk a templom. S minden emberi szívben, mely odaszánja magát a szeretetre, ott van a szent föld. Az igazi.
Mégis. Mindebben akkor is az a legszebb, hogy újból rájöhettem arra, amit amúgy is tudtam: nem kell oly messzire menni, hogy Szentföldet lássunk. Hisz mi vagyunk a templom. S minden emberi szívben, mely odaszánja magát a szeretetre, ott van a szent föld. Az igazi.
Tuesday, March 7, 2017
Izráeli útinapló 2.
Láttam egy zenészt este a zsúfolt utcán, szemben azzal a kis étteremmel, ahol túl csípősre sikeredett vacsorámmal küszködtem éppen - mea culpa, én mondtam, hogy mindenből kérek egy kicsit, ami csak van - szóval a zenész. Szaxofonon játszott, egész jól. S egyszer csak jött egy lobogó hajú fiú, vállán gitárral, kezében irdatlan nehéz erősítőt cipelt, s megkérdezte, csatlakozhat-e ő is. A szaxofonos biccentett, s játszott tovább. A gitáros is igyekezett, én láttam, beletette szívét-lelkét, nem az ő hibája, hogy mégsem ment túl jól, s az erősítő is csak sistergett, recsegett. Végigjátszottak így vagy két-három számot, majd fogta magát, újból vállára kapta a gitárt, az erősítőt, s odaintve a rendíthetetlenül továbbzenélő társának, továbbindult az éjszakába. Pár lépés után visszajött, s dobott egy érmét a szaxofonos elé kitett kalapba.
Jeruzsálemben történt, és az benne a legszebb, hogy ugyanez, ugyanígy megtörténhetett volna akárhol máshol is a világon.
Jeruzsálemben történt, és az benne a legszebb, hogy ugyanez, ugyanígy megtörténhetett volna akárhol máshol is a világon.
Monday, March 6, 2017
Izráeli útinapló 1.
Nem először, de mivel a múlt évben oly homályos és rövid beszámolót találtam írni, hogy a kevésbé költői lelkek sehogysem tudták az alapján eldönteni, jártam-e hát akkor Izráelben vagy sem, ezért most leírom még egyszer: jártam.
S bár egy-két napja mintha azt mondtam volna, egy ideig nem szeretnék menni, mégis, most bevallom: máris visszaindulnék, ha lehetne.
Hogy miért, nem tudom. Azért.
Megszerettem, és a szeretetre nincs magyarázat.