Útközben valahol, az idők folyamán, hozzánk szegődött egy fekete kiskutya. Jön-megy, bosszantja szegény Micit, játszik a gyerekekkel. Van rendes gazdája is, de időről-időre odaszegődik másokhoz is, például hozzánk.
Én nem barátkoztam vele, direkt nem, már csak Mici iránti szolidarításból sem.
Aztán egyszer csak utánam eredt, mikor sétálni indultam. Nehéz volt a szívem éppen, nagyon nehéz. Igazából jó lett volna egyszerűen csak világgá menni.
S akkor csendben utánam jött. Hiába küldtem el, nem tágított mellőlem. Hiába nem vettem figyelembe, akkor sem tágított mellőlem. Ha megálltam, megállt ő is, ha leültem egy padra, leült ő is, s mikor visszafordultam, visszajött velem ő is.
Azóta gyakran sétálunk együtt, egy bozontos, kicsi fekete kutya és én.
Néha megállok, gyanakodva végigmérem, s titokban arra gondolok: csak úgy tesz, mintha kutya lenne.
Igazából sokkal inkább valami angyalféle.
Szép :)
ReplyDeleteszerintem ő is ugyanezt gondolja rólad:)))
ReplyDelete:))
ReplyDeletevégtelenül sajnálom, veled ellentétben én nem értem azt a "nyelvet" :tolmácsra lenne szükségem, hogy tudjam, mit jelentenek az abban a konkrét helyzetben kimondott szavai az illetőnek, és mikor ki mit miért mond...vagy tesz
ReplyDelete(hisz tudhatnám, hogy egy leírt szónál sokkal több jelentéssel bír élőben kimondva)
annyira sajnálom
Minden rendben.:)
ReplyDeleteAnnyira szépséges ez a bejegyzés... úgy gondolta, hogy a nehéz szívednek züksége van az ő szeretetle szomjas, nehéz szívére is...
ReplyDelete(a múltkori legutolsó bejegyzés, a rakottkrumplis-körtelepényes, az
hová lett? nagyon megérintett az is... - én is szeretnék minden ilyen nehéz, fáradt pillanatban ennyire szép és konstruktív választ adni.. de mennyire ritkán sikerül így legyőznöm magam.)
Visszatettem.:)
ReplyDeletehálás vagyok érte♥
ReplyDelete:)
ReplyDeleteBiztosan :) mi más?
ReplyDelete