Szeretek hűvös nyári hajnalon arra ébredni, hogy zuhog odakint az eső. Nyitott ablakon át hallgatni hosszasan beáramló hangját annak, ahogy a cseppek egymás után földet érnek. Arra gondolni, hogy gyermekkori emlékként talán ezt is magukkal viszik a tetőtérben lassan ébredező kisasszonyok, ezt, ahogy a cseppek dobolnak fejük felett átlósan az ablakokon. Az óra csörgéséig hátralevő kis időt ajándéknak tekintve lenyomom a gombot és felkelek. Egy csésze forró teával kiülök a balkonra esőt hallgatni. Csodálatos ez a hajnali várakozás. S ha már nem állíthatom meg itt és most az időt, mielőtt még végetér, kiteszek egy üres edényt - mintha csak saját, még így, egy átlagos, munkás hétfőn is csodára, ünnepre, áldásra váró lelkem metaforája lenne - a párkányra. Hadd teljen meg esővízzel. Jó lesz később megöntözni a virágokat vagy egyszerűen csak letenni a földre, legyen majd mit inniuk, ha megszomjaznak az udvarunkon időnként átvonuló cicák.
Márta! Évek óta olvasom a blogodat, ezekért a - semmihez-senkihez nem hasonlító - hangulatmorzsáidért.
ReplyDeleteJövök mindig és csipegetek, mint a madárkák, és iszok is, amikor van "esővíz".
Imádom!
Én is szívom magamba szavaidat, gondolataidat, mint kiszáradt föld az esővizet :)
ReplyDeleteRitkaság, de most kivételesen ezzel a bejegyzéseddel nem tudok azonosulni... épp beázunk. (de ha lesz tetőnk, újra szeretem majd én is az esőt, becsszó! :-) )
ReplyDeleteKöszönöm nektek!
ReplyDeleteZsuzsi: neeeeeeeeeee! Ó, jaj. :(