Mikor

el kellett mennem a minap itthonról két egész plusz egy fél napra, a gyerekek gondoskodtak mindenről és mindenkiről, aki akkor éppen nálunk volt.
Felosztották maguk közt a házimunkát, főztek, takarítottak, sütöttek palacsintát, rendeltek pizzát, elmentek sétálni a nagymamával, odafigyeltek rá, hogy közösek legyenek az étkezések, s hogy meg legyen gyújtva a gyertya is ilyenkor az asztalon.
Amint hazaértem, abban a pillanatban visszaadták a felelősséget. Hangosabbra tekerték a zenét a fülhallgatójukban, eltűntek a szobájukban, azóta újból otthagyják reggeli után a tányérjukat az asztalon, s szólnom kell megint, hogy segítsenek megteríteni ebédre, továbbá szinte soha sem jut eszükbe visszarakni a sajtot a hűtőszekrénybe, mikor megeszik éjféltájban a második vacsorát.
Csak közben én már tudom, hogy sokkal többre képesek, mint amit bárki is kinézne belőlük, hogy a szavaim lehet, mind egy szemig falra hányt borsóként pereg le mellettük, de a példámat - akarják vagy sem - hordozzák.
S még azt is tudom, amit mindig is tudtam.
Hogy m é l t ó a k a beléjük vetett rendíthetetlen bizalmamra.