3.

Ma mi főztük a templomban a kávét. Mert a kávé - kis túlzással mondom persze - majdhogynem ugyanolyan fontos része az istentiszteletnek, mint az igehirdetés, olyan, mint szavak nélküli meghívás az emberek felé, hogy szívesen látjuk őket, ne siessenek annyira haza, maradjanak még kicsit beszélgetni.
Az utóbbi időben több kritikus hangot megütő társalgásba is belekeveredtem egyébként, miszerint ez a közösség már nem olyan jó, mint régen volt, már nem olyan sokszínű, már nem ilyen, már nem olyan. Ez amúgy mind igaz, szerintem is. Mégis. Én szeretem. A közösség mi magunk vagyunk, ezért pont olyan, mint mi. A változást pedig nem követelhetjük mástól, inkább mindig csak saját magunktól.
Ha már változás, kezdhetem csupán annyival, hogy mikor újból rám kerül a sor a takarításnál, a tőlem telhető legnagyobb gondossággal súrolom ki a mosdókagylókat.
S ha újból rám kerül a sor a kávéfőzésnél, igyekszem szeretettel, időt és fáradtságot nem sajnálva a tőlem telhető legfinomabb süteményeket elkészíteni, s ezeket a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel felszolgálni.
Hogy mi a különbség a kötelességből s a szívből végzett munka között, az nem mindig fejezhető ki számokban, nem mindig mérhető le mérlegen.
Én csak azt tudom, minden szeretettel végzett dolog önmaga jutalma. Nem szükséges, hogy bárki más is észrevegye. (De attól még észreveszik.)