"Óriási érték az, amit megteremtek. Legyen az csak egy jó ház egy jó gazdasággal, állatok, melyeket jól gondozunk, gyermekek, akiket jól nevelünk. Tehát valamit jól csináljunk. Ezer ilyen érték van, de a lényeg az, hogy örömmel és szeretettel éljünk, és valamit létrehozzunk, részt vegyünk a teremtésben. Nagyképűen hangzik, ugye? Isten azért alkotott bennünket a saját képére, hogy alkossunk – gondolom én. Ennyi.” - Polcz Alaine
Monday, March 26, 2018
14975.*
Hogy úgy tűnik - remélem, csak átmenetileg, de - cserben hagynak a szavak, azért nem tölt el különösebb aggodalommal, mert ismerem a földbe vetett, elhaló kis magvak reménységét, ismerem a tél és tavasz törvényét, s tudok a szél útjának kiszámíthatatlanságáról.
Hogy visszanézve az elmúlt évemre nem tudok, már megint nem, beszámolni semmi különösebb újdonságról vagy teljesítményről, azért nem tölt el különösebb szomorúsággal, mert egyrészt ismerem a fák növekedésének észrevehetetlenségét, másrészt annyiban nem érdekelnek a teljesítmények, hogy az egyetlen, amire ezekben az időkben valóban büszke vagyok az az, ha sikerül minden nap megoldani, hogy - figyelem, a következő mondat minden egyes szava elengedhetetlenül fontos - m e l e g é t e l k e r ü l j ö n e g y s z é p e n m e g t e r í t e t t a s z t a l r a .
Hogy már rég nem vagyok veszélyeztetett célcsoportja az olyan tv-műsoroknak, mint például a Heidi Klum-féle Germanys next topmodel, azért nem tölt el semmiféle bántódottsággal, mert egyrészt soha nem is voltam az, másrészt öreg, elégedett agyamat teljesen hidegen hagyja, vannak-e a szépségnek standardjai, s ha igen, meg tudok-e ezeknek felelni. (Az ugyan valóban nem hagyná hidegen, hogy akarnak-e a lányaim ezeknek megfelelni, de nem akarnak.)
S hogy képes vagyok mégis kedvetlenné válni, ha úgy érzem, nem értenek, félreértenek, túl kevés vagyok, túl sok, nem elég okos, nem elég szép, nem elég ez, nem elég az, s hogy küzdök én is, mint az összes többi halandó, az önvádnak millió formájával és árnyalatával, azért nem tölt el különösebb elkeseredettséggel, mert tudom:
Ezek a kezek, ezek a szemek, s a szavak, amiket mondok, fontosak. Néhány embernek számítanak. (Kezdve azokkal, akik múlt éjfélkor viháncolva berontottak a szobába, felébresztettek, és extra-borzasra öleltek.)
Ennek a testnek, ennek a léleknek jelentősége van.
Otthont ad egy utánozhatatlan, megismételhetetlen életnek**. Az enyémnek.
* Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk...(Zsoltárok 90:12)
** Nayyirah Waheed: "be softer with you. you are a breathing thing. a memory to someone. a home to a life."
Saturday, March 3, 2018
Isten asztalánál.
Fagyosan, korán, gyönyörű szürke-fehér-halványkék színkombinációval indulnak a márciusi reggelek. Március. Már a neve is olyan vidám, s már csak azért is szeretem, mert a születésnapom hónapja. A hideg már nem téveszt meg, én tudom, hamarosan kinyílnak a virágok, reményem szerint mind a százhetvenöt virághagyma előbújik majd, amit november legvégén, közvetlenül a fagyok érkezte előtt már nem tudom, pontosan hova, de még a földbe ide-oda eldugtam.
A szombat reggelek, a mai is, engem egészen biztosan az erdőben találnak, legnagyobb valószínűséggel azon az ösvényen, ami elvezet a kis kápolnához, aztán el az őzeknek felállított etetők mellett, végül pedig el azon pont mellett, ahonnan véleményem szerint a legszebb, megunhatatlan kilátás nyílik a völgyre.
Ott megállni olyan érzés, mint Isten asztalánál elidőzni. S az pedig, ahogy egy-egy pillanatra előbújik a Nap a felhők mögül olyan, mint Isten arcának rámragyogása.
Visszatérve a saját, kicsit mindig keszekusza, ámde otthonos konyhámba kávét darálok, teát főzök, rántottát sütök és sonkát, végül pirítóst készítek.
Talán minden szeretettel megterített asztal mása annak a másik öröknek.
Talán minden arc, melyen mosoly ragyog fel, ha meglát minket - akaratlanul is, hitetlenül is képmása annak a másiknak, örökkön-örökké áldónak.
(Az ároni áldás miatt van az, hogy egy ideje tudatosan figyelek rá: egészen biztosan rámosolyogjak a gyerekekre, mikor értük megyek az iskolába, vagy reggelizni jönnek. Hogyan máshogy értsék meg, mit jelent az a mondat, hogy ragyogtassa rád orcáját az Úr?)
Nehéz kifejezni a megajándékozottságot. Csak töredezett tükörként homályosan visszatükrözni lehet, tökéletlenül leutánozni, s ha sokkal kisebb méretekben is, de továbbadni, mindig továbbadni.
A szombat reggelek, a mai is, engem egészen biztosan az erdőben találnak, legnagyobb valószínűséggel azon az ösvényen, ami elvezet a kis kápolnához, aztán el az őzeknek felállított etetők mellett, végül pedig el azon pont mellett, ahonnan véleményem szerint a legszebb, megunhatatlan kilátás nyílik a völgyre.
Ott megállni olyan érzés, mint Isten asztalánál elidőzni. S az pedig, ahogy egy-egy pillanatra előbújik a Nap a felhők mögül olyan, mint Isten arcának rámragyogása.
Visszatérve a saját, kicsit mindig keszekusza, ámde otthonos konyhámba kávét darálok, teát főzök, rántottát sütök és sonkát, végül pirítóst készítek.
Talán minden szeretettel megterített asztal mása annak a másik öröknek.
Talán minden arc, melyen mosoly ragyog fel, ha meglát minket - akaratlanul is, hitetlenül is képmása annak a másiknak, örökkön-örökké áldónak.
(Az ároni áldás miatt van az, hogy egy ideje tudatosan figyelek rá: egészen biztosan rámosolyogjak a gyerekekre, mikor értük megyek az iskolába, vagy reggelizni jönnek. Hogyan máshogy értsék meg, mit jelent az a mondat, hogy ragyogtassa rád orcáját az Úr?)
Nehéz kifejezni a megajándékozottságot. Csak töredezett tükörként homályosan visszatükrözni lehet, tökéletlenül leutánozni, s ha sokkal kisebb méretekben is, de továbbadni, mindig továbbadni.