Csoda szép.

Az elmúlt napokban villámlátogatáson jártam Budapesten.
Annyi minden volt teljesen új nekem. Először is: egyedül utaztam. És vonattal! Ablak mellett lefoglalt helyjeggyel! Nagyon vártam. Mikor már visszafelé tartottam, elgondolkodtam: talán az arcomra volt írva ez a várakozás, vagy talán kívül hordozom véletlenül a szívem, vagy talán csak messziről látszik rajtam a naivitás - de soha ennyi ember nem kért tőlem (pénzbeli) segítséget. Közvetlenül indulás előtt egyetemista csengetett be, nem-e támogatnám a vadmacskák megőrzésére irányuló törekvéseket a környező erdőkben. Bécsben az állomáson németül nem tudó nő ecsetelte, hogy kicsalták dolgozni, de munkát nem adtak és nincs elég pénze hazautazni. Adtam valamennyit, bár ugyanezt a történetet már többször is hallottam itt-ott az évek során, persze mindig elhittem. A nagyvárosban mindenütt koldusok néztek reménykedve a szemembe. Utolsó forintjaimat az aluljáróban muzsikáló zenészek hegedűtokjába dobtam be a Kelenföld-i állomáson. Ezért az újságot áruló hölgynek már nem jutott semmi. Mondtam, nincs pénzem, tényleg nincs. Dühös lett, szidott, rámutatott a kezemben levő műanyag pohárra, bezzeg kávéra jutott.
Megfogadtam, máskor jobban vigyázok. Kicsit keményebb leszek. Kevésbé hiszékeny.
Ma a munkahelyemen kinyitottam a fakkomba helyezett fizetési borítékot. A főnököm valamiért úgy döntött, megjutalmaz. "Köszönöm a szorgalmát" - írta egy post-it cédulára. S pont annyival fizetett többet annál, mint amennyi amúgy járt volna, hogy a többlet összeg fedezte a vonatjegyemet.
Számomra ez csoda. És még szép is. A "csodaszép" szót ugyanis az új helyesírás szerint - biztos forrásból tudom! - ezentúl külön írjuk. Úgy, hogy: csoda szép.