Félúton.

Itt a legnehezebb eldönteni, merre tovább, mikor ugyanannyi út van előttem is, mint mögöttem. Mikor mindkét irány ésszerű, mindkettő mellett szólnak érvek, ahol még minden lehetséges. Dél után közvetlenül szoktam a legfáradtabb lenni, valahol reggel és este között, a nap közepén, ahol visszamennék, hogy újból kezdhessem szebben, jobban, vagy előre, hogy megpihenhessek végre. Ezt a pillanatot a legnehezebb elviselni. A bizonytalanságot, a szétszéledt gondolatokat, az önmagammal való elégedetlenséget, a hirtelen elhatározással összegyűrt, papírkosárba dobott félig telerótt lapokat. Az elolvasott könyvek, kérdések, próbálkozások, kitörölt szövegek között ülni, szívdobogva várni, összeállnak-e érthető egésszé - ez is várakozás. Ez is advent. Ilyenkor érzem, minden szó és mondat kegyelem. S hogy nem vagyok más, csak a legtöbb, a legszebb, ami lehetek: ceruza az egyetlen író kezében.