O Porrino - Redondela, 15,5 km.
Kipihenve, megerősödve indultam tovább nem is olyan korán reggel, de a portugál-spanyol óraátállítás miatt még fél nyolc körül is majdnem sötét volt. Körülbelül hat kilométer után álltam meg Mosban reggelizni. Nagyon szép tájakon vezetett át az út, emelkedők és ereszkedések váltották egymást, még most is látom magam előtt a részleteket.
Két találkozás emelkedik ki a nap történéseiből, az egyik összetörte, a másik felemelte a szívemet.
Egy férfi a két kutyájával ment, hol előttem, hol mögöttem, egy talicskaszerű eszközt húzott maga után. Szeretem a kutyákat, nagyon érdekelt, miért és hogyan indul el valaki mindjárt két kutyával is. Az előző napi zárkózottság után újból nyitott voltam a világra, az emberekre. Mikor egyszer újból utolértem őket, egy farönkön ült, a kutyák is pihentek. Megkérdeztem, hogy hívják őket. Azt válaszolta, ha lefordítja, az egyik neve Arrow, a másiké Boat. Mikor kiderült az is, hogy Csehországból jöttek, mondtam, de jó, akkor szomszédok vagyunk, mert én Németországban lakom. Szinte kérdezés nélkül mesélte el a történetét, mintha csak arra várt volna, hogy valaki megszólítsa: őt magát Peternek hívják, és farmerként dolgozott, tehenei voltak, kölcsönt is vett fel a banktól, de mivel a tej ára nagyon lecsökkent, képtelen volt fizetni az adósságát, ezért mindenét elveszítette. A talicskán levő néhány tárgy az összes vagyona, és a kutyák. Amikor ez a szomorú esemény bekövetkezett, elindult az El Caminora. Már többet is végigjárt. Csak megy és megy, mondhatni, az út, a gyaloglás lett az otthona. Addig is, amíg megy, tartozik valahova. Nem hajléktalan.
Megkérdeztem, elfogad-e tőlem egy kis pénzt, nekem több is van, mint amennyi feltétlenül szükséges. Nem szokott kéregetni, mondta. De elvette a pénzt, azt mondta, ebből ő négy napig megél és a kutyáknak is vesz egy zsák tápot. Próbáltam bátorító szavakat is adni, mégsem tudtam elszakadni utólag a kérdéstől, hogy mit tehettem volna még. Aztán békére leltem a gondolatban, hogy először is helyes volt nyitott szívvel menni, érzékenyen, s hogy amit ott lehetett, gondolkodás nélkül megtettem. Ezen felül pedig nyugodtan bízhatok mások segítőkészségében is, s az erőben, ami eddig is hordozta, vezette Petert.
Mikor megérkeztem Redondelába, ahogy lassan bandukoltam az utcákon, egyszer csak hallottam, hogy valakik a nevemet kiáltják. S akkor egy étterem teraszán felfedeztem a vidáman, vadul integető Clairet és Laurat, akikkel eddig szinte minden nap találkoztunk. Úgy örültek nekem - s én is nekik -, mintha régi barátok lennénk. Külön pluszpont jár nekik, mert bár ők kettesben járták az utat - és tudom, hogy ilyenkor mindenki inkább csak a másikra figyel, nincs feltétlenül szüksége új ismeretségekre -, mégis figyeltek másokra is. Rám is. Elhatároztuk, most már nem bízzuk csupán csak a véletlenre a találkozást, kölcsönösen bejelöltük egymást az Instagramon, és az aznapi bejegyzésükben azt írták rólam, én voltam számukra a nap egyik fénypontja. Nem túl gyakran szoktam fénypont lenni, ezért ez váratlan ajándék volt, nagyon széppé tette az estémet.
Miután megérkeztem a szállásra, azonnal eleredt az eső. Órákon át hallgattam, miközben lassan megérkeztek az esőköpenyes zarándokok és minden ágy gazdára lelt, ahogy az esőcseppek dobolnak a bádog háztetőn. Peterre gondoltam, s hogy vajon talált-e szállást, védelmet az esőben. Másnap reggel a város szélén láttam egy sátrat az út mentén, mellette az üres talicska. Gondolatban elköszöntem a még alvó sátorlakóktól s a gondviselésre bíztam ezt a felejthetetlen, szomorú-szép történetet.
Nem túl gyakran szoktál fénypont lenni????, szerintem meg - lehet - nem szoktuk mondogatni (eleget) a blogvilágban - sajnálom, ezt tudnod kellett - tényleg az vagy sokunknak♥
ReplyDeleteIgaza van Katalinnak🙂
ReplyDeleteÉn azt hiszem, értem, amit Márta ír. Egy netes rajongás azért más, mint egy valódi személyes találkozásból fakadó.
ReplyDeletenekem ő valódi személyes találkozású jelzőfényem is :) ♥
ReplyDeleteOké, elnézést. És nem akartam megkérdőjelezni a rajongás mértékét, mélységét, távol álljon tőlem.
DeleteNincs semmi baj, nem kell elnèzèst kérned,üdv Katalin
DeleteLehet, hogy az volt a feladatod ebben a találkozásban Peterrel, hogy "megtanuld", hogy nem veheted a hátadra mások terhét, hiszen van elég terhed neked is, és mindenkinek a saját terhével van dolga? A segítség fontos, de nem élhetjük más életét és nem is oldhatjuk meg... :)
ReplyDeleteez a kőasszony másnak is feltűnt: https://reizen.inbalansopweg.nl/category/camino-portugues/
ReplyDelete