Pedra Furada - Portela de Tamel, 22 km.
Pedra Furadaban láttam előző este egy nagyon kedves
fiatal párt az étteremben. Szerelmesek voltak, gyönyörűek, le nem vették a szemüket
egymásról, el nem engedték volna a kezüket egy percre sem. Most újra
láttam őket útközben. Egy padon ültek. A fiú merően, mozdulatlan,
szigorú arccal olvasta az útikönyet. A lány elfordított arccal csendesen
sírt. Köszönés nélkül mentem el mellettük, nem akartam megzavarni ezt
az intim, törékeny pillanatot.
A holland Gerryvel - a Gertrud becézése - Barcelosban találkoztam, a Peregrina szobornál. Megkért, készítsek a telefonjával egy képet vele és a szoborral, s felajánlotta, rólam is készít egy fotót. Később újra találkoztunk egy útszéli kávézónál, ahol kölcsönösen vigyáztunk egymás hátizsákjára, míg elmentünk a mosdóba, majd együtt tettük meg az út egy részét. A nők közötti szolidaritás és segítőkészség csodálatos, akárhol és bármilyen apróságban is nyivánuljon meg. Az ő válasza arra a kérdésemre, hogy miért indult el az útra az volt, azért, mert tudja, ez lesz az utolsó El Caminoja, és mindenképpen szerette volna még egyszer végigjárni az életben. Gerry hetvenhárom éves és több egészségügyi problémája is van, műtétek várnak rá. De ezt nem szomorúan mondta, hanem mint aki elfogadta a korát, a betegségeit. Majd könnyebb túrákra fogok menni ezentúl, mondta mosolyogva.
Barcelos szép kisváros, majdnem egy órába telik, míg átmegyek rajta. Nem turista vagyok, hanem vándor, és a szívem mélyéből érzem a különbséget. Nem megyek be múzeumba, könyvesboltba, nem nézek körül a kézműves vásárban. Csak az apró sárga nyílakat keresem, a legkülönfélébb helyekre felfestve: oszlopra, padra, házra, úttestre, mindig ott és akkor bukkannak fel, amikor szükségem van egy kis megerősítésre, hogy jó irányba megyek.
hihetetlen élmény lehetett, minden napodon rácsodálkozok valami rendkívülire, a zarándok szobrára, a túratársaidra, az érdekességekre, és most főleg az fogott meg, hogy el tudom képzelni , te aki sokat utazik turistaként, mit érezhettél a szíved mélyén, hogy abban a csodálatos kisvárosban, Barcelosban (is) ami telisteli csodás látnivalókkal: mégis a táv megtétele kerekedik felül, és átgyalogolsz rajta, csodállak, hogy el tudod dönteni mi a legpraktikusabb (én most jöttem rá általad, kontrasztba álltam: én elcsábultam volna, még mindig ott téblábolnék)
ReplyDeleteVajon mi történt a fiatal párral, végigjárták? Erősödött a kapcsolatuk, vagy gyengült? Egy ilyen úton akár szerelmi, akár baráti kapcsolat is próbát áll ki. De még az ember saját magával is próbát áll ki, ha egyedül megy. A célnál kiderül, hogy mi bírja ki a nehézségeket és mi nem...
ReplyDelete"nem turista voltam, hanem vándor" - ez most nagyon megfogott. Hányszor írtam le, vagy gondoltam rá vágyódva, hogy vándor szeretnék lenni néha... Aprólékosan odafigyelve olvasom az utibeszámolódat... de szeretem... köszönöm... közben fáj a szívem, mert nekem a Camino-hoz - valószínűleg - egy rossz érzés társul, egy konok "NEM!", de ez az én keresztem.
ReplyDelete