Újrakezdeni

valamit, akármit, amit valamikor valahol abbahagytunk - mindig nehéz.

Van valami félelmetes egy üres lapban. A csendje összeszorítja a szívemet, eláraszt elvárásokkal, amiknek már nem tudok megfelelni. Azt kéri, kezdjem újra. Csak nem árulja el, hogyan.

De egy üres lap lehet meghívás is. 

Csak első pillantásra tűnik úgy, nincs ott semmi. 

Csak első gondolatra tűnik úgy, nem történik semmi. 

Igazából minden üres lapban ott vagy az összes többi történet, amit már megéltünk és megírtunk. S a szántóföldekről sem gondoljuk komolyan, hogy láthatatlanul, a mélyben nem történik semmi.

Nézegetem az elmúló nyár emlékeit. A fotókat, amiket csak úgy, a magam kedvéért készítettem. Nem azért, hogy megosszam. Újraolvasom, pedig nem szoktam, az elmúlt hónapok alatt teleírt naplókat. A gondolatokat, amiket csak magamnak gondoltam. Tele vannak küszködéssel, szomorúsággal. De reménnyel is, örömmel is. Helyenként boldogsággal. 

Minden üres lap válaszra vár, előbb-utóbb.

És hirtelen több lesz, mint vád, több lesz, mint meghívás. 

Szabadságot fejez ki. 

Eldönthetem, csak én dönthetem el, elkezdek-e újra írni rá, vagy félreteszem.

Ha van egyetlen gondolat, amit a nyár töprengései alatt megértettem, az az, hogy nem mindent kell és lehet újrakezdeni. Van, amivel az élet adott pontján szembe kell nézni, és kimondani, bármennyire rosszul esik, hogy ez számomra elmúlt. És akkor teljes szívvel odafordulni ahhoz, ami még mindig lehetséges.

 

Egész nyáron át tologattam ezt az üres lapot, amit ez a tizennyolc éven át írt gyönyörű szép blog jelent az életemben. 

Hol féltem tőle, hol megterhelt a hozzáképzelt elvárás és csalódás, hol meghívásként láttam. 

Most maga a játék és szabadság. 

Újrakezdhetem és abbahagyhatom. 

Abbahagyhatom és újrakezdhetem. 

Hiszen csak egyetlen gondolat kapcsolódik hozzá: 

hogy örömet szerezzen.