Enikőnek amolyan

labilis napja van: vagy sír-rí, vagy nevet. Arany középút az nincs. (Mondjuk nekem is szokott ilyen lenni, csak az nem ilyen látványos.) Szólok neki, hogy hagyja már abba a sírást, hát miért sír már annyit? Erre ő teljesen normális hangon: Jó, de előbb kisírok magamból minden sírást. És folytatja a bömbölést tovább...
Anna pedig arra a következtetésre jutott, hogy ebben a családban Apa a Főnök, és Anya (vagyis én) a kiskirályné.