Nahát.

Ilyen is rég volt. Hogy este tíz után kettesben kószáljunk a városban. Ez is olyasmi, hogy amikor az ember zavartalanul megtehetné, nem is gondol rá, és csak akkor értékeli, mikor már teljesen elszokott...vagy nem is szokott hozzá?...attól a kérdéstől, hogy "sétálunk egyet?". Én már ismerem ennek a városnak a zeg-zugait, tudom, hol vannak az érdekes épületek, a szép ablakok. Ma végre megmutathattam neki is, hiszen amúgy egy-egy végigdolgozott nap után érthető, ha nem volt se kedve, se ideje az ilyesmihez. Egyébként pedig rájöttem, hogy rengeteg érdekes utcai lámpa van itt, és mindegyik egy-egy külön hangulat...Szerintem én igazán kellemes feleség vagyok. Nem kell sok nekem a boldogsághoz.