...vagy egyensúlyoznak át a gerendákon, lépnek bele kötelezően az egyetlen tócsába, ami létezik errefelé...
...vagy barátkoznak minden útba kerülő cicával, ha akarja az a szegény állat, ha nem...
(s persze akkor is édesek, mikor végigveszekszik az útat vagy a szívbajt hozzák rám, mert kilépnek az autók elé, s mikor szemtelenkednek velem és meglökdösik a kistestvérüket...s milyen jó, hogy az ilyen pillanatok valahogy sose kerülnek lencsevégre s néhány év múlva úgyis el fogom felejteni, hogy a csomagban ez is benne volt...)
Az utolsó képen alighanem te léptél ki az autók elé...
ReplyDeleteJózsi, te még nem hallottál olyan fényképezőgépről, amin van olyan közelítő bigyó? :)
ReplyDeleteEzek a fenykepek kincs ertekuek! Olyan edesek a lanyaid!
ReplyDeleteMi is annyit veszekedtunk kiskorunkban- noverem es en. Majd kinovik, ne aggodj!
Az án fiaim nagyok-18 és 13-de még mindig megesik hogy összejönnek:)
ReplyDeleteDe, hallottam, de nem tudtam, hogy Németországban már olyan is van! Hát ez valami fantasztikus!
ReplyDeleteMenjte. :)
ReplyDeleteKosizke, koszike, koszike, tokeletes kepek, es olyan jot nevettem, a gerendan valo egyensulyozason is, mi is egyensulyoztunk, mindenutt ahol lehetett, csakhat akkoriban ritkasagszamban voltak a fenykepezogepek, es foleg nem zoomosak. :) O koszonom. Olyan gyonyoru lanyaid vannak, es aranyosak, es a kepek kesz muveszi alkotasok, Istene, a tied es a lanyoke :)
ReplyDeleteEz most nekem nagyon jól esett. :) És teljesen magam elé tudom képzelni a ti gyerekkorotokat is...gondolom, azért is tetszettek a képek, mert annyira ismerősek valahonnan.:)
ReplyDeletenagyon szép bejegyzés és képek, nem találok szavakat, hogy rendesen kifejezzem milyen klassz hangulatot ébreszt bennem, olyan igazi gyerekkor, testvérek ... (hát ezért próbálkozom a blogolással, mert kicsit visszafejlődött a kommunikációs képességem :)
ReplyDelete