Vannak nekem ilyen

mindenféle hóbortjaim. Mondjuk az egyikre rá vagyok kényszerülve. Lévén, hogy még nem rendelkezem külön sofőrrel. Ezért aztán egyfolytában eltévedek, ha oda is találok valahova, akkor visszafele tévedek el, keringek összevissza, de aztán valahogy mindig hazatalálok. Persze félek közben és jajveszékelek, de titokban meg örülök valami homályos oknál fogva, pedig igazán nincs benne semmi de semmi élvezet.

A másik hóbortom az időnkénti megbetegedéseimmel kapcsolatos. Tehát mikor megfázom, vagy ilyesmi. Szóval ilyenkor nem veszek róla tudomást. Persze jajveszékelek meg minden, de ha dolgom van, akkor felkelek és megcsinálom. Mivel eleve soha nincs lázam, ezért pont olyan, mintha soha nem lennék komolyabban beteg. Ma is például. Gyönyörűen sütött a nap, szikrázott a hó, ilyen is ritkán van. Vagy hó nincs, vagy napsütés nincs, vagy szikrázás nincs. Nagyon ki szerettem volna menni a tavakhoz. Nagyon. Oda, ahol futni is szoktam. Tettem magam, hogy nem veszem észre a tükörben a bágyadt szemeimet, a sápadt arcomat, félretettem a józanabbik felét az eszemnek és kimentem. Annyira boldog voltam tőle, mint amikor a vándor útra kell a tarisznyájával kincseket gyűjteni. Hoztam néhány képet, fogadjátok szeretettel, mert megfizet(t)em az árát.