Staccato.

Semmi sem annyira kétségbeejtő és vigasztaló, mint a zongorán heverő kottára írt szó. Jelentése: széttagolva, szaggatottan.
Kétségbeejtő, mert a kezdő, copfos zongoristák ujjaiban keletkező, túl rövid vagy túl hosszú csendekkel megszakított dallam - mint az én életem. Ott is staccato, ahol folyamatosan kéne, s könnyedén, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
És vigasztaló, mert a mérgelődő, copfos zongoristák ujjaiban keletkező keserves dallam is lehet mindenestül kedves és szép. Nekem. (Ha ez számít valamit.)
És ez egyelőre elég, talán örökre is elég.