Nem vágják be maguk után az ajtót, nem feleselnek, nem viszik fel a vérnyomásodat. Nincs telefonjuk, amit itthon felejthetnek, s amit iskolában úgysem szabad bekapcsolni, hogy ne lehessen se bocsánatot kérni, se bocsánatot adni az alkalomadtán elkeserítő reggelekért. Nem lehet egy-egy békés pillanatban elmondani nekik, - mert a növényeknek mindegy, - hogy szeretlek, hogy a megbocsátás az végtelen, s nincs semmi baj, mert ha messze is vagyok tőled, elég arra gondolnod és tudnod: már rég ott van, a tiéd. Vegyed-vigyed.
Tegnap gazdagabb lettem egy - szerény vagyok ám! - papírtálcányi botanikus kerttel. Még egy kis cserépnyi mimózám is lett. Bántódékonysága pont annyira megható, mint amennyire az enyém nem az.
Odakint mindenesetre gyönyörű van, és május, és aranyat érő eső.
Én pedig két sornyi, messze földről érkezett virágmaggal beültetett szeretettel. Éppen a tegnap. Mesélni fogok róla, megérdemled :)
ReplyDeleteSzeretettel üdvözöllek, és újraolvasom majd a bejegyzés elején , a gyermeknevelésről írt soraidat.
Köszönöm!
ReplyDeleteJaj - az én lányom még csak 3 éves, de máris hasonlóktól "szenvedek". Sejtettem, hogy még egy darabig el fog tartani a küzdelem, de ez most kicsit szíven ütött. :) Aztán mindig újra megnyugszom ha látom, hogy másnál is zajlik az élet. :)
ReplyDelete