Hét mondat.

Elnéztem kicsit az ablakon át a mai vacak, nyirkos, szemerkélős délutánt - ami szerfölött hasonlít mostanában az összes többihez, - szóval elnéztem és testem-lelkem mélyéig éreztem is az ólmos súlyt, amit cipeltet(ne) velem ez a táj, ez az elhagyatottság, ez a szürkeség.
Aztán meghívást kaptam egy sétára.
( A vidéki élet egyszerűségre és megelégedettségre tanít.)
Aztán csak mentünk-mentünk, bele a vacak, a nyirkos, a szemerkélés kellős közepébe.
A kellős középen már nincs helye panasznak.
Mint ahogy nincs helye se félelemnek, se hitetlenségnek, sem semmi effélének.
Egyszerűen eltűnik, kámforrá válik a harcban, amit jobbára saját magammal folytatok....