Szeptember

elején elmentem ugye bejelentkezni a munkaügyi hivatalba. Nem munkanélküliként, hanem munkakeresőként - a két fogalom között van némi különbség: ez utóbbiként  csupán heti egyszer vagyok köteles beküldeni a pályázatomat valahova (bárcsak lenne úgy igazán hova), s nem vagyok köteles elfogadni a hivatal által felkínált, nem megfelelő lehetőségeket. Szóval válogathatok. Válogatok is, mert nem szeretnék hétvégén dolgozni, s ha lehet, szeretnék mégiscsak ahhoz hasonló munkakörben, amihez annyi év tanulás után van némi hozzáértésem. Elméletben legalábbis.
Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz.
De azt eldöntöttem, s néha be is tartom, hogy nem szomorkodom, nem sajnáltatom magam, nem panaszkodom. Mindig lehet tenni valamit - gondoltam. De mit? - gondoltam.
Egy héttel ezelőtt aztán, miután összeszedtem, elolvastam és megértettem az összes idevágó jogszabályt,  megalapítottam - apró mellékállásként - saját egyszemélyes vállalkozásomat. Hogy munkát adjak a két kezemnek, miközben a fejem bele-belefájdul a sok töprengésbe.
Dolgokat készítek és adok el, szeretettel - annak akinek tetszik.
A bolt - CipősDobozBoltnak hívom, mert egy cipősdobozban tárolom a készülő portékákat a zongora tetején - kezdetleges, de már nyitva van. Folyamatosan fog frissülni, alakulni.
Vannak benne képeslapok, valamint lesznek mindenféle, hétköznapi eleganciát kihangsúlyozó horgolt készítmények.
Szerény reklámnak legyen elég ennyi. Fogadjátok szeretettel: made with love.