karácsonyi dalokat próbálunk a kórussal, de a szívem még csakis az őszé. Virágok nyílnak a kertben, s néha van pillanatnyi idő megállítani a napfényt, mielőtt gyorsan, nagyon gyorsan eltűnne a domb túloldalán.
Talán túl sokat vártam olyan dolgokra, amik már elmúltak, vagy nem is válnak valóra soha.
Most itt élek a jelenben, azokkal, akiket szeretek.
S ez nem jelent néha sem többet, sem kevesebbet, mint tíz percet s egy nyugodt kis sarkot a káosz közepén, az asztali lámpa fényének sugarában, ahol fekete gyöngyöket varrok egy horgolt, piros kitűzőre, mely dísz lesz valakinek, akit nem is ismerek, a kabátján, s mindez miért?
Csak azért, hátha szebb lesz kicsit tőlünk ez a világ.
Tőled, Márta, biztosan szebb a világ, számunkra!
ReplyDeleteKöszönöm...
:) neked még a cérnád is üzen:))))))
ReplyDeleteAz a kis tintafolt is az egyik lányka mutatóujján...
ReplyDeleteAz is tetszik!
Szép!
ReplyDeletedrága Márta, ma huppant a postaládámba a küldeményed, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM :)))))♥
ReplyDeleteÓ kedves Márta de régen jártam erre!
ReplyDeleteA legkedvesebb blogom, csodálatos, emberi, érzékeny, őszinte és nagyon finom, kedves, mint régen. Nagy szeretettel ölellek, érdekes érzés, hogy igazából nem ismerjük egymást, de mégis ismerlek, értem a lelked, testvérek vagyunk! Bonca
Köszönöm nektek!
ReplyDelete