9.

Harmadik éve veszek részt azon a karácsonyi vacsorán, amit mi, az imacsoportunk rendezünk saját magunknak. Mindig raclette van, mindenki visz valamit a vacsorához, nincs ajándékozás. Egymás ajándékai vagyunk, időt, odafigyelést adunk egymásnak. S nem csak magunkért imádkozunk - főleg nem csak magunkért. Még közületek is, ha tudtam, hogy valakinek nagy bánata van, vagy fél valamitől, én azt felvettem, magammal vittem s egy kis csapat fiatal ismeretlenül is imádkozott érte valahol itt messze, egy német kisvárosban.
A vacsora idén is szép és jó volt. Próbáltunk énekelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, s valaki felolvasott egy adventi történetet - már nem emlékszem pontosan, de a gyertyáról szólt, mint olyanról, már milliószor elhangzott gondolatokkal, miket mégis jó újra és újra meghallgatni, kigondolni.

Mert így van: az életem olyan, mint egy gyertya. Lehet kicsi vagy nagy, éghet kevesebb vagy több ideig, még nem tudom. De amíg tart, hadd égjen, hadd világítson. Ha tartogatom, ha túlságosan vigyázom rá, kímélem, rejtegetem, talán tovább tart, de épp csak az értelmét nem tölti be. Évekkel ezelőtt még máshol laktunk, de mindig mindenütt, ott is otthon a világban, s részt vettem egy szép karácsonyi szokásban: valaki gyújtott egy gyertyát, majd az övével lángra lobbantotta a mellette ülőét, az tovább a mellette ülőét, - s így tovább, míg világ a világ, s még két nap - míg végül többszáz ember állt ott égő gyertyával, fényes szívvel...