Gyönyörű

ez a kora reggel. Odakint azért, mert tegnap havazott, idebent azért, mert még csend van, és tea, és könyv, és bennem egyszerűen köszönet, hogy szép volt a karácsony. Nyugodt szívvel szoktam lenni nagyvonalú, mert tudom: attól még, hogy hol egyikünk, hol másikunk - én sajnos többször is - elrontja a hangulatot, még lehet mélységesen szép az ünnep. Folyton-folyvást egymás szeretetére és irgalmára szorulunk.
Mindenkitől távol, egyedül egy távoli világítótornyon könnyű lehet családanyának lenni. Onnan sokkal jobban tudtam volna szervezni szerény hétszemélyes ünnepünket is. Egyébként tudjuk: én lennék a világ legjobb felesége, ha nem lenne férjem, a világ legjobb édesanyja, ha nem lenne gyermekem, a legszuperebb meny, ha nem lenne anyósom-apósom. De van, hála Istennek, az Arment pedig, úgy tűnik, meg tudták írni nélkülem is. A karácsonyi idill ott kering mindenesetre valahol a  facebookon, nélkülünk.
Itt nálunk ilyenkor is kell mosogatni, békét teremteni, bocsánatot kérni s összeseperni a levert pohár szerteszét-pattanó darabkáit.
Ezért különleges ajándék egy-egy csendes kora reggeli óra: nem önzőség, hanem erőforrás. Mint ahogy az is, ha végül nem késsük le a karácsonyi koncertet a bazilikában. Igenis odaérünk, majd, miközben mit sem törődve azzal, hogy lassan megfagyunk, együtt énekeljük a tömeggel:
Venite adoremus, venite adoremus, venite adoremus Dominum...