A jól bejáratott

mindennapi szokások: a csésze kávé hajnalban, az olvasás, az írás, a konyhaablakban nyíló kaktusz virágán való ámuldozás mind megannyi kicsi szárny. Segítenek átrepülni a jobbára azért csak vánszorgáson túl ezen a szürke, embert jól megpróbáló januáron.
De ha - a mindennapok sorát fájóan és élesen megszakítva - oly ténnyel találom szembe magam, amitől hirtelen nem is kapok levegőt, akkor nem segítenek a  szárnyak. Akkor nem vagyok kis ideig semmi más, csak egy lefelé mind gyorsabban zuhanó madár. S akkor nem tud vigasztalni semmi más, csak a remény, miszerint "nemcsak az élő, hanem az aláhullt verebecskék is számon vannak tartva." ((Visky András)
A poklokat épp csak megpillantva fordulok is, millió köszönettel, hogy lehetséges - vissza. Vissza az érthetően mindig túl kevéssé becsült mindennapokba, ebbe a nagyon szürke januárba. Messze vagyok még attól a személytől aki lenni szeretnék. Minduntalan összecsapnak felettem a hullámok. Ráadásul hiányzik a D-vitamin is. Mégis, egyszerűen csak jó itt lenni, jó élni, jó ma kicsit még korábban kelni, hogy a nap egyetlen csendes időszakában legyen időm olvasni egy oldalt, leírni egy mondatot, megnézni a kaktuszt a konyhaablakban, elrendezni a szárnyaimat, mielőtt átrepülöm a mai napot .
Jó reggelt, Világ, jó reggelt odakint és idebent!