Úgy tenni, mintha

egész jól viselném ezt a mindent beborító, nyomasztó ködöt, a hideget, a csúszós utakat, a túlórákat, a csontokig hatoló mindennapi fáradtságot, hogy jó néhány könyv-tartozásom van sajnos újfent - szóval lehetne éppenséggel úgy tenni, mintha, de nem megy. S az ellenkezője sem megy. A panaszkodás a hálátlanság előzenekara, semmi a világon ennél mélységesen boldogtalanabbá nem tesz, trust me, próbáltam.
Bárhogy nézem, még mindig kivételesen megajándékozottak vagyunk.

Megállok tehát, nagy levegőt veszek, s azt mondom magamnak: take it easy.
Apróságokon nevetőgörcsöt kapni, hazaérve kabátban összegömbölyödve, mint a macska, jót aludni, duzzogó tinédzser arcát szeretettel megsimogatni, reggel a valószerűtlennél is korábban kelni pár perccel, hogy elolvassak egy érthetetlen Merton mondatot - ilyesmiket őrzök, ez mindenem, amim van.
Hétköznapi költészet ez, ugyan nem sokkal több egy töredezett haikunál.
Ahhoz mindenesetre épp elég, hogy eléldegéljek egyik napról a másikra, míg végre meg nem érkezik a tavasz. Utána pedig, a kertben leszek, ha keresnétek.