Életem

13879. napján illatozó gofrit sütöttem reggelire. Aztán megcsodáltam egy frissen nyílt ibolyát az ablakban. Az ablak a völgyre néz, mi a hegyen lakunk. Majd nagyot sétáltam a városban, hol gyönyörű volt a hideg, a Duna, az élet. Fázósan húztam szorosra nyakam körül a sálat kilépvén egy pékség ajtaján. Itthon almás pitét sütöttünk délután, s csak sokára lett készen; valaki mindig elcsente a kis, cikkekre vágott almákat a formába nyomkodott vajas tészta tetejéről. Rúzst kaptam ajándékba valamelyik kisasszonytól, életem első rúzsát. Nekem amúgy napok óta érezhetően fáj a szívem, mikor országomat (is) ért tragédiára gondolok. Mi is szoktunk repülni, az én gyerekem is lesz cserediák, neki is van repülőjegye nyárára, hát hogyne félnék, hogyne fájna, hogyne éreznék együtt.
S mégis. Vagy pont emiatt. Ajándék minden mozdulat, gesztus, illat, fény, szín. Még a konyhából kiszűrődő veszekedés is az. Egyenként csodálok, egyenként köszönök meg mindent. Boldognak lenni a bátorság egyik legkézenfekvőbb formája, azt hiszem.