#azéletszép

Kora reggel van, a napnak ama időszaka, mikor Mici, valami belső késztetéstől hajtva, letelepszik a konyhaablak látóterébe, oda a fenyőfa és mogyoróbokor közé, hova egy apró, toszkánai ihletésű teraszt tervezek tervezni, székekkel s kicsi asztallal, épp csak akkorával, hogy elférjen rajta egy mécses, néhány pohár, egy könyv, szóval letelepszik oda, s addig néz-néz befelé, míg véletlenül a konyhába nem megyek, s az ablakon át véletlenül ki nem tekintek, majd mikor látja, hogy látom, máris elfordítja fejét az ajtó irányába, hogy eztán már azt nézze-nézze, akkora bizalommal, amekkorára egy ilyen kicsi macska egyáltalán képes, míg csak ki nem lépek rajta, valami reggelifélével a kezemben, remélhetőleg,
ugyanígy
én sem sírok, nem követelek, nem kérek, nem könyörgök,
én is csak ülök csendesen, mint egy macska, kinek jó a gazdája, s várok, hisz én is abból élek, mit másoktól kapok:
hol nyílik ki számomra egy ablak, egy ajtó,
hol nyílik meg számomra egy szív.