Igen, tudok róla,

hogy legfeljebb egy (elnéző ) mosolyra érdemes ez a lelkesedés, mivel örülni vagyok képes a telefonomnak, köszönöm az elnézést és a mosolyt is. A fotók persze rossz minőségűek, de ez meg kit zavar. Engem nem. Én azért csak kattintgatok, ha kell, ha nem.
Tegnap este, valamelyik kisasszonyra várakozván, -  mostani életem felét folyton valamelyik kisasszony fuvarozásával töltöm éppen - szóval bekeveredtem egy adventi vásárba.
Fáradt voltam. Nem tetszett a tömeg, nem tetszett a túl hangos zene, nem tetszett a mű-örülés a mikrofon körül a színpadon.
A fények viszont, s ahogy sugaruk át-áttörte a városra ereszkedő sűrű ködréteget, szépek voltak.
Úgy járkáltam lassan körbe-körbe, nem vásárolván semmit, mint ki ezen a világon van ugyan, de azért mégsem. Végül, a még hátralevő fél órát valahogy eltöltendő, beültem a zsúfolt, de meleg gyorsétterembe, rendeltem egy teát, s belemerültem a könyvembe, mit máskor olvasni úgysincs időm. Mint ki a Holdról pottyant oda, nem?
Mindig arra jövök rá, hogy nem számít. Nem számít a világ zaja, a felszínesség, a gonoszság és rosszindulat, változékony élethelyzetünk, semmi sem számít.
Akkor is van remény, mélység, szépség, mindenütt, mindenkiben.
(Na jó, nem mindenütt és nem mindenkiben, de azért engedtessék meg, hadd higgyek benne mégis, jó? Jó.)