Eső.

Napok óta csak esik és esik. Úgy ereszkedik le a pára a völgyre, mint a szomorúságnak valami kimondhatatlan köpenye, hordozom a vállamon én is egész álló nap. Az iroda nyitott ablakán át hallani a vizes aszfaltról ahogyan felcsapódnak a cseppek mikor csikorogva továbbindulnak az autók, ha zöldre vált a lámpa. Késő délután, miután egész nap szinte félálomban végeztem el az összes tennivalót, több-kevesebb sikerrel evickélve ide-oda a klaviatúra, a kormány, a mosogatókagyló s a tűzhely által kijelölt, személyesen rámszabott kies területen, hirtelen gondoltam egyet, felhúztam a futócipőmet, és nekiiramodtam. S csak futottam-futottam, mint valami főhősnő, az erdei utakon, belelépve a tócsákba, odatartva arcomat a csendes, kitartó esőnek: tessék, itt vagyok! Íme, fájnak a lábaim, az izmaim, a mindenem, de míg bőrig ázok lassan, közben éber is leszek. Látok, hallok, érzek. Szeretek, remélek. Dobog a szívem. Élek.