Valamelyik

kisasszony már időtlen idők óta szeretne raszta-frizurát. Attól még hogy mi felnőttek ennek semmi értelmét nem látjuk, hogy sajnáljuk rá a pénzt, az oda-vissza öt óra utazást a legközelebbi nagyvárosba, ahol hozzáértő afrikai asszonyok készítenék el, hogy egyáltalán nem értünk hozzá, s ezért aggódunk, nehogy tönkremenjen a gyönyörűszép haja, hogy vitatkozunk felette és miatta, hogy szerintünk nem praktikus és nem is szükséges, attól még ő szeretné. Kitartóan, sóvárogva, nagyon-nagyon. Sokba kerül, persze, s hát mennyi szegény gyermeknek segíthetnénk helyette! - kiált fel utolsó, mind erőtlenebbé váló érveléssel az apja. Segítünk rajtuk is, nem is keveset. De én már tudom egy ideje, hogy meglesz az új frizura. Még akkor is, ha az én szempontomból nézve ez csak ürügy. Hisz bár szerintem is szép, túl sokáig nem fog tartani. Elmúlik, mint a divat, mint a nyár, mint a reggeli köd a dombok fölött. Ami megmarad, az egy érzés. Hogy ő fontos. A vágyai, az elképzelései, az ízlése, a stílusa, az egyedisége, az egyénisége, egyszóval ő maga a fontos, mindenestül, ahogy van. A fonat-rengeteg a fején csak drága. A fontosság tudata a szívében viszont egyenesen megfizethetetlen.