A mindennapok akkor vannak, amikor nincs semmi különös. Amikor minden ugyanúgy történik, ahogy mindig is történni szokott.
A mindennapok az én otthonom, a titkos kedvenc helyem, az én kedves komfortzónám. Ha hinni lehet az utóbbi évek oly divatos, világszerte elterjedt kis rajzának, a csodás dolgok mindenesetre nem ott és nem akkor történnek, amikor itt tartózkodom.
De én mégis szeretem, ha reggel ugyanúgy találom a világot, ahogy azt még este hagytam volt. Szeretem a kedvenc csészémet, s azt is, hogy időnként és rendszeresen új kedvenc csészét választok magamnak. Hogy minden reggel ugyanannyi kávét töltök bele, amit mindig fél kiskanálnál több, de háromnegyednél kevesebb cukorral édesítek.
A munkahelyemig vezető út szokásosságát is szeretem, s azt is, hogy a váratlan, gyakori útjavítások s útlezárások miatt már komplett térkép van a fejemben a környékről, a folyton új útvonalak keresésének - egy, a tájékozódás képességét tökéletesen nélkülöző nőszemély számára - ijesztő és mégis izgalmas lehetősége miatt.
Szeretem, hogy tudom, hova és kihez tartozom. Szeretem a kapcsolatokat, melyek valóban kitartanak, az érzéseket, melyek változásukban is maradandóak. Szeretek utazni és szeretek itthon lenni, jó nekem elmenni és még jobb aztán hazajönni.
Néha nem tudok mit kezdeni a világszerte elterjedt, jól hangzó, divatos kis mondatokkal, rajzokkal. Mert néha semmi kedvem megtenni azt, amitől félek. És sokszor megbánok dolgokat, s mindent másképp tennék, ha újrakezdhetném.
A velem és bennem zajló legcsodásabb dolgok pedig általában ott történnek, ahol, ha jól értelmezem az általános közvéleményt, az majdhogynem lehetetlen.
Itt, ahol a legtöbbször s a legszívesebben vagyok:
a komfortzónámon belül.
Nem tudom mit gondoljak. Mikor még csak a képet láttam mondtam a kedvesnek, hogy na, van kutyátok. Gyorsan összedugtuk a fejünket, hogy olvassuk mit írsz. De nem lettünk sokkal okosabbak. Most akkor van vagy nincs kutyátok? Vagy csak kutyasétáltatsz?
ReplyDeleteVendégkutya.:)
ReplyDeleteAz írásnak nincs köze a kutyához, ha csak annyiban nem, hogy egy kutya is benne lenne a komfortzónámban.;)
ReplyDelete:) Először vendégkutya, aztán saját kutya...
ReplyDeleteSzivemből szólsz!
ReplyDeleteAzt hiszem, másféle csodákról beszélnek az efféle fészbúkbölcsességek, és másféleket latsz meg te!
Nagyobb dolog csodaként tekinteni arra, ami a mindennapos munka és a megszokás része, mint valami heroikus erőfeszítés utan átélni egy katarzist.
Sokkal kevesebbben képesek nap mint nap értékelni azt, ami van, rácsodálkozni a "mindigugyanarra", mint néha kilépni a komforzónából és felmászni egy dombra,ott körülnézni és örülni az új élménynek. Az nem nagy kunszt, maximum az a része, hogy legyőzte a lustaságot. De a csöndben megelégedettnek es hálàsnak lenni, az művészet.
Én is jobban viselem a monotonitast mint a kalandokat. Szerintem ezeket az okosságos mondasokat mind viszketeg, hiszterodid alakok írják, akik semmit se tudnak kezdeni a csendes hétköznapokkal :-D
Igazabol ketfele rajz kellene, s az egyik nem zarna ki a masikat.
ReplyDelete...sajnos az már szétfeszíné a fészbúkbölcsességek feketefehér kereteit... :-D
ReplyDeleteSzerintem az a legnagyobb kihívás, hogy a már-már jelentéktelennek tűnő, megszokott, komfortzónán belüli dolgokban is meglássuk a Csodát. A kedvenc csészét, a valakihez tartozást, a munkába vezető utat. Minden nap ugyanolyan, mégis más. Minden nap ugyanaz a lány vagyok és mégsem. Akinek van szeme a látásra, nem csak kint keres, hiszen ami kint, az bent; ami fent, az lent.
ReplyDeleteÉn is szívesen vagyok a komfortzónámon belül, mégha ez nem is trendi manapság.
h.bogi87