Tegnap estére vacsorameghívást kaptam. Egy kedves barátnőm főzött nekem. Csak nekem, az én kedvemért, egyszerű, ízletes vacsorát. Még azt is megkérdezte előtte, van-e olyan étel, amit nem szeretek. Megnyitotta előttem a lakását, asztalt terített. És nem hívott meg senki mást, csak engem.
Adventben folyton ajtókat nyitogatunk. Csokoládékalendáriumok karton ajtajait, teáskalendáriumok papírtasakjait, rajtuk szép idézetekkel. Minden magára valamit adó üzlet is online kalendáriumot készít a vásárlóknak - értékes ajándékot nyerhet bárki, akinek kedvez a szerencse.
És van olyan adventi kalendárium, melynek az ajtaja egy ködös, szokásos, hétköznapi estén nyílik meg, egy velem őszintén törődő barát asztalánál.
Mögötte ugyan nincs csokoládé, sem szép idézet, vagy értékes nyeremény.
Legféltettebb kincsem ajtaja nyílik meg, a szívemé.
Van olyan kalendárium, mely nem kényszerít semmire, csak átnyújt egy meghívást.
El is utasíthatom, de el is fogadhatom:
meg lehet pihenni, az összes álarcot le lehet tenni, s a hogy vagy kérdésre szabad őszintén válaszolni.
szívmelengetően szép
ReplyDeleteés ez az, amire mindenki vágyik valahogyan (ilyenkor jobban)...most kapott fel a fb egy "kávémeghívásos" kezdeményezést (mindenki mindenkit kétszemélyes kávézásra hív :)))
lehet, hogy jó lenne ilyesmi az év minden napjára, de úgy érzem, az Adventi időben nyitogatott ajtóknak különös varázsa van, és ebben az időszakban bátrabbakká válunk (ha évközben nem is mernénk meghívni, de ilyenkor nem félünk és nem veszik tolakodásnak sem)