melyek pont úgy néznek ki, mint a kosaramban található, folyton készülőfélben levő, elrontott, elbontott, újraszámolt, újrakötött, időnként menthetetlenül összegubancolódott kötésprojektek egyike-másika.
Nekifogok ennek is, annak is, a főznivalónak is, a mosnivalónak is, az ígéretek betartásának is, az elmaradt dolgok pótlásának is.
Pedig egyszerre mindig csak egy dolog az, ami valóban szükséges.
Ma ez nálam az volt, hogy a káosz kellős közepén először is elvégeztem a napi tornámat. S még az is, hogy nap végén, mikor legszívesebben inkább valami sorozatot néztem volna, elmentem, mint minden pénteken, imádkozni a barátaimmal a világért.
Mikor azt az egy tennivalót, amiből már ki tudok indulni, megtalálom - az mindig olyan, mintha csoda történt volna.
Mintha a mindennapok összekuszálódott fonalai között ráleltem volna arra az egyetlen szabad szálra, ami már válhat új kezdetté.
Ahonnan göngyölíthetek már egy gombolyagot.
Amiből már újraköthetem a mai napot.
Csak a mait.
A holnapival majd holnap foglalkozom.
“Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”
ReplyDeleteMt. 6,11., 2 Móz. 16,19.
Nekem ez jutott eszembe, elolvasva a mai bejegyzésedet. És őszintén köszönöm, hogy “ kibogoztad” az összekuszálódott mindennapjaimat...
Ó, hát ez gyönyörű, és tényleg elég egyetlen momentum, elég egyetlen lépést tenni, onnan már rálátunk minden másra, és felgomolyíthatjuk az egész kusza életünket...
ReplyDeleteEz megint olyan, mint egy tanítás - Fekete Ágnes szövegei jutnak eszembe mindig, téged olvasva, aki, azt hiszem, református lelkész, és sose hagyom ki azt a felekezeti rádióműsort, amelyben a végén nagyon hasonló, személyes, eredeti, kerek és megtérésre indító jegyzetet olvas fel...