A kabát.

Talán csak én érkezem meg ilyen nehezen a szép új évbe.
Nem írtam, s már nem is fogok, évértékelőt.
Nem írtam előretekintő terveket sem.
Talán nem fogok sem többet tornázni, sem többet aludni, sem többet olvasni, sem többet írni, sem többet imádkozni, sem kevesebb csokoládét enni, sem több vizet inni, sem normálisabb frizurát kitalálni, sem összeszedettebb lenni, sem óvatosabb, sem okosabb.
Ami nem azt jelenti, hogy maradok a régi. Hogy nem változom.

Egy átmeneti, pillanatnyi elmezavarnak köszönhetően vettem magamnak közvetlenül karácsony előtt egy felére leárazott kabátot. Nem mintha kabáthiányban szenvednék. Van kabátom, három is: két fekete és egy szürke.
Ez az új, ez más. Sárga. Narancssárga, vagy nem tudom pontosan, milyen sárga, de tény, hogy sárga. És szőrmeszerű. Puha. Furcsa. Ahogy kiléptem a boltból, máris megbántam, hogy megvettem. Hazaérkezve azonnal elrejtettem.
Aztán elővettem, s elkezdtem viselni, mégis. Lassan, óvatosan, mintha titok lenne, mintha hallatlan dolog lenne, ha egy világéletében fekete kabátot viselő lány egyszer csak fogja magát, és színesbe öltözik. Először csak kutyát sétáltatni mertem elindulni benne, az erdőbe. Most már bárhova felveszem.
Tervek és lendület és ígéretek és újévi fogadalmak helyett ezt viselem.
Ebben kívánok  boldog új évet a barátoknak, szomszédoknak.
Ebben a drága blogolvasóknak.
Boldog új évet!