A reggeli fény

ahogy oldalról rávetül az asztalra, megvilágítja a füzetet, amelybe éppen egy préselt hóvirágot ragasztok. Odakint havazik, schon wieder, idebent pedig nem az adóbevallást csinálom, nem bevásárlólistát írok, hanem virágokról álmodok. Fecsérlem az időt, a német "Sehnsucht" szón töröm a fejem, s azon, hogy szinte lehetetlen más nyelvre lefordítani, az angol "longing", a magyar "vágyódás" távolról sem fejezi ki a jelentését, szerintem. Ülök az asztalnál, a felhők által megszűrt halvány fénynél s virágokra vágyódok, nárciszra, pünkösdi rózsára és kék nefelejcsre, s a még javában téli álmot álmodó, szerény rózsakertemre. A boltban, rögtön a bejáratnál melegházban nevelt rózsacsokrok fogadják a gyanútlan vásárlót, az élet végtelenségét s az azonnali rendelkezésre állás illúzióját keltve. Szép. De elszakít a ténytől, hogy a rózsák majd csak később nyílnak, minden virágnak megvan a maga ideje, s ha ezt elfelejtjük, akkor azt is, hogy pont annyiszor látjuk egyikük-másikuk nyílását, ahány évet nekünk is itt lenni adatott. Így nézve teljesen másként látom a hóvirágokat az asztalon. Negyvenharmadjára látom, hogy milyen kedves a nyílásuk és nem tudom, hányszor láthatom még. De ha csak most az egyszer is még...hát mekkora boldogság ez, hogy most láthatom, nézhetem, gyönyörködhetem bennük.