A madarak esőben is énekelnek.

S úgy tűnik, a felhők néhol a földig leérnek.
A pünkösdi rózsák jóval később nyílnak.
Lassításra, türelemre tanítanak, egy ütemre lépni a szívdobbanásommal, egyszerre lélegezni a saját virágzásommal, szeretni azt, ami van, ezt a nyarat, ezt a testet, ezt az életet.
Levágok, s behozok egy szálat.
Szétteregeti egyenként a szirmait, szétszórja a konyhámban a tikait, odaadja feltétel nélkül önmagát arra, amire született.
Szép.
Ez neki elég.
És nekem is.