Ma elővesszük az aranyport,

és bevonjuk vele az égboltot. 

Aztán bevonjuk a gyertya lángját, a gyermekünk mosolyát, s a járókelőét, akivel ismeretlenül is szívélyesen köszöntjük egymást. Bevonjuk a régóta és csak erre a célra tartogatott diókat, a földön talált kis ágakat, tobozokat, s minden mást is, ami az életben valahogy, valamikor leesett, eltört, tönkrement. A réseket, melyeket annyira igyekszünk amúgy oly módon megragasztani, mintha ott sem lennének, mintha mi sem történt volna, ma beszórjuk csillogó porral. Kivételesen nem eltüntetjük, hanem kiemeljük az évek s a használat nyomait a kezünkön, az arcunkon, a szívünkön. Nem elégszünk meg annyival, hogy elmúlt a szépség, elveszítettük az elhívást, vagy talán már túl késő. Ma legyen nyilvánvaló, ha valami nem olyan, mint ahogy reméltük, hogy lesz, vagy amilyennek lennie kellene. A nagy egészben semmi sem volt hiába, semmi sem vész kárba.

Ma elővesszük az aranyport. És nem spórolunk vele.