Szeretném meghallani azt, amit nem mondasz.

 "Úgy gondolom, túl sokat adsz magadból, és nem biztos, hogy minden a te dolgod, a te felelősséged" - mondta nemrég egy közeli ismerős, barát. Rosszul esett. Ma van az önkéntesek nemzetközi napja, és az utóbbi időben valóban sok időt, energiát, munkaerőt fektetek olyan dolgokba, amelyek a szívügyem, s amelyekre valóban nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember, de mivel nincs más, egyelőre csinálom én. Attól még - mindig is túlérzékeny voltam - fájt a kijelentés. De csak addig, míg eszembe nem jutott, hogy minden mondat többet árul el arról a személyről, aki mondja, mint arról, akinek-akiről mondják. Néha csak egy-egy álmatlan éjszaka van egy kioktató, gúnyos mondat mögött, vagy egy feldolgozatlan trauma, túlterheltség, és az ebből adódó ingerlékenység. Vagy mélyebbre nézve, a saját életével való elégedetlenség, békétlenség, irigység, önbizalomhiány. Van kritika, amit valóban érdemes megszívlelni, de a legtöbb fájó mondatot érdemes derűs, irgalmas szívvel nézni - bárcsak tudnám gyorsabban, kevesebb küszködéssel megtanulni! -, látni a mögötte levő valódi hiányt és sóvárgást. Minden mondat mögött van egy másik, a nyilvánvalótól néha teljesen különböző történet, ami nem biztos, hogy rólunk szól. Ez olyan felszabadító! Annyira más így hallgatni azt, amit a másik mond. A panaszkodás mély vágyódássá válik, a vádaskodás kéréssé, az éles szavak életet megváltoztató elhatározásokká, az ellenség baráttá.