Semmi sem vész kárba.

Mindent felhasználok, ami az elmúlóban levő hét küzdelmes mindennapjaiból így a végére megmarad.

Az őszi reggelek hűvösét. A dombok felett lebegő pára megunhatatlan látványát. A csillagok csendjét. A vászoncipőmön át zoknit eláztató harmatot, mikor indulás előtt még gyorsan megsétáltatom a kutyát. Az éjfélig nyújtózkodó munkaórákat az óra halk ketyegése alatt. Összegyűjtöm az egészen apró időréseket, a kidobásra szánt papírokról letépem a még üres részeket. Nem dobom ki az időnként semmivé kopó gyengédséget. Már a hiánya is pótolhatatlan kincs. Megőrzi a szívet sebezhetőnek, túlérzékenynek. Felhasználom a zenei aláfestés nélküli, rendetlen konyhaasztalok mellett életre kelő, ismételten ámulatba ejtő mindennapi kegyelmet. Feljegyzést készítek a kenyér ízéről. Az első gesztenye fényéről. A lábam elé hulló falevél színéről. A megszokott mozdulatról, ahogy valaki, akit szeretek, megigazítja a félrecsúszott szemüveget. A dallamról, amitől váratlanul könnyek szöknek a szemembe hazafelé az autóúton. 

Mindent megőrzök, mindent felhasználok.

Minden reggel mindent újrakezdek.

Semmi sem vész kárba.