Téli képeslap a reggel. A konyhaablak hozzá egyszerű, dísztelen keret. Rajta ott a kerti ház, a mogyoróbokor, lehajló ágai alatt a mozaik asztalka helye. Kissé feljebb a domb. Néhány emlék, az ébredés. A fenyők ágain vigasztalás. Jobb felső sarokban a templomtorony. A fennmaradó helyen januári szürkeség. Közvetlenül a kép alján egy, az udvaron mindenféle cél nélkül áthaladó macska lábnyomai a friss havon. A vízforralóban a teához víz. Ahogy főni kezd, a pára szemem láttára von lassú, lágy filtert az ablaküvegen át a tájra. Fekete-fehér, homályos képeslap a reggel. Átsétálok rajta, részévé válok, átmenetileg. A pillanat már biztonságban. Felejthetetlen emlék. Képeslap. Ahányszor csak ránézek, felismerem rajta magamat. Hogy ki voltam, ki vagyok. S azt is, aki még lehetek.
Láttatni tudsz az írásoddal. Kiteszem magam elé a képeslapot, és hosszan nézem a sorok mögött rejlő képeket.
ReplyDelete🧡🧡🧡🧡
ReplyDeleteazt szeretem az írásaidban, hogy időigényesek: (gondolom, megírni is:érzem a gondoskodásod)), de engem az érint jobban, hogy elolvasáskor nem ránthatom egy pillanat alatt a tudatomba, és nem intézhetem el egy gyors rábólintással, se egy felülről odapottyintott hirtelensablon válasszal.
ReplyDeleteMeg kell mondjam első olvasásra nem is értettem ezt a mostanit itt...Aztán másodikra sem...
Kellett több elolvasás, és csak ez a mostani - hajnali - újraolvasás hozta meg az igazi beleérzést, és láttatta meg a valódi szépségét
én hibám,
de megtanultam: csak nyugiban érdemes az írásaidat elolvasni, és hagyni kell ülepedni, hordani magammal napokig, és akkor egyszercsak a sok nézésből, érzésből, veleérzésből együttélésből valami kicsírázik hozzám♥
Leheletkönnyű, mint a pára... mégis szívhez szóló...
ReplyDelete💛
ReplyDeleteköszönöm a visszajelzést és a lassú, ismételt olvasást