Reggel.

Odakint egyhangú, szürke ég, hótól fehérlő háztetők. Egy új nap, s mintha egy egészen új időszámításban. Az asztalon könyvek, tányér, benne néhány éjfél körül elfogyasztott mandarin héja. A vázában rózsák. Fülhallgató, laptop, munkahelyi papírok. Egy fehér gyertya. Napló, toll, ceruza, mai ige*. Hosszú, végtelennek tűnő történet a tél, folyton újramesélve, mindig kicsit másképp, s minden egyes alkalommal kicsit igazabban. A mosogatókagyló, tűzhely, szennyeskosár, felmosó vödör körüli feladatok egyfajta menedék, nem érzi magát az ember mégse épp annyira tehetetlennek. Legbelül félelem, s egyúttal valami ennél sokkal nagyobb is. Van, amit soha senki nem vehet el. 

Minden háború ott kezdődik, hogy valaki vét valaki ellen. S valaki úgy dönt, hogy nem bocsát meg. Az őrizgetett sértődésekből lassan keserűség lesz. Bosszúvágy. Ellenségeskedés. Erőszak. Háború. Általában csak ekkor kapjuk fel rá a fejünket. Ekkor válik kezelhetetlenné, problémává, hírértékké. De ha elkezdem visszafelé tekerni, mint valami gombolyagot, mind kisebb és kisebb lesz. Mind tisztább, átláthatóbb. A kiindulópont lassan egészen úgy néz ki, mint én. 

Van küzdelem, ami nem odakint a harcmezőn dől el. Már sokkal hamarabb eldől. Láthatatlanul. Valahol idebent.

* Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? (Zsoltárok 27,1a)