17.

A kora reggeli csendben - még csak fél hat - minden apró tárgynak, mozdulatnak csak a havas hajnalokra jellemző, különleges hangja van.  Minősége van. A villany felkapcsolásának a fürdőszobában, a kézkrémes tubus felnyitásának, s ahogy az elosztó kapcsolóját lenyomva egyszerre villannak fel a laptop, a nyomtató s a pici karácsonyfa fényei. Beindítom a kávégépet, előveszem az adventi csészét, majd meggyújtok egy-két gyertyát. Csak annyi fényre van szükségem egyelőre, ami megvilágítja a füzetet. Kihúzva a gyufásdoboz belső tárolóját, papír súrlódik a papírhoz, s hallani, ahogy egy másodperccel később lángra kap a gyufaszál. Lecsavarom a töltőtoll tetejét, hegye kettős árnyékot vet a papírra az oldalról érkező fényben. Majd elkezd, picit karcosan, siklani a papíron. 

A reggelek csodálatosak. Látom magam előtt a célt, az utat.

Aztán - már nem emlékszem. Ahogy a  Rainer Maria Rilke versben olvasom: Tage, wenn sie scheinbar uns entgleiten...Napok, mikor úgy tűnik, kicsúsznak a kezeink közül. S hirtelen este van, késő este, szinte már holnap. Eltelt a nap a laptop előtt, mappák között. 

A Rilke vers úgy folytatódik, hogy de - aber! - mi felfogjuk és átváltoztatjuk ezt a tovatűnő időt. 

Valóban így van. Tudom és érzem. A legfárasztóbb napnak is nyoma marad bennem. Még akkor is, ha nem emlékszem este semmire. Éppen itt van jelentősége például e szerény adventi kalendáriumnak is. Boldoggá tesz az elkötelezettségem. Mert segít átformálni magamban az idő szívszorító rohanását. Lefordítom szavakba, fotókba, apró történetekbe. 

Nem az az ajándék, amit ilyen-olyan minőségben leírok. 

A jelenlét az ajándék. 

A rendszeresség. 

Hogy számíthatok magamra.